A növény testrészei

Ha magunk akarunk gyógynövényt gyűjteni, fontos, hogy pontosan tudjuk azonosítani őket. Ehhez azonban azt is tudni kell, hogy milyen szempontok alapján azonosítunk - határozunk meg - egy növényt.
Az ittkövetkező leírás Wagner János tanárúr "Magyarország virágos növényei" címen megjelent határozójából részlet.

A növényeket általában két nagy csoportba oszthatjuk a szerint, a mint a faj szaporítása szempontjából virágot fejlesztenek és magvat érlelnek, vagy pedig virágjok nincs és magvak helyett egyszerű spórákat teremnek; az elsők a virágos növények, az utóbbiak a virágtalanok.
E könyv a hazai fontosabb virágos növényeket ismerteti; a virágtalanok közül csak a legfelsőbb rendűekre, az úgynevezett edényes virágtalanokra terjeszkedik ki.
A virágos növények testén rendszerint gyökeret, szárat, levelet és ez utóbbiakból alakult virágot és termést különböztethetünk meg. E tagok egyike-másika hiányozhatik is; egy időben pedig aránylag csak nagyon kevés növényen figyelhető meg valamennyi rész, miért is ajánlatos, sőt a növény felismeréséhez, pontos meghatározásához rendesen szükséges is, a növényt különböző időben megfigyelni, hogy valamennyi részét megismerjük.
A helyet, melyen a növény tenyészik, megterem, termőhelynek mondjuk. A sokféle termőhelyet illetőleg a növényeket nagyjában két csoportba oszthatjuk: szárazföldiekre és vízi növényekre.
Mind a szárazföldi, mind a vízi növények táplálékukat leginkább gyökereikkel a talajból, vagy a vízből veszik fel.
Vannak azonban növények, melyek a korhadó talajból képesek csak táplálkozni, televénylakók (saprophyta), sőt vannak olyanok, melyek csak más élő növény testéből táplálkoznak, gyökerébe, vagy szárába bocsátva be gyökereiket, illetőleg szívóikat: ezek az élősködők (parasita).
Az élősködők, minthogy táplálékukat zöld növények, az u. n. gazdanövény testéből veszik fel, rendszerint nem zöldek: ezek a valódi élősködők, melyek sorában a más növények gyökereiből táplálkozókat gyökéren élősködőknek mondjuk. Vannak azonban köztük zöldek is, melyek táplálékukat leveleikkel a levegőből, sőt gyökereikkel a talajból és a gazdanövényből is felveszik: ezek a félélősködők.
A növények életfeladata saját életük fenntartásán kívül első sorban a szaporodásról gondoskodni. E czélból fejlesztenek különböző tenyészeti szaporító szerveket is, de e feladatot főleg termések, magvak fejlesztésével teljesítik.
A termésfejlesztés szempontjából a növények egyszer-termők és sokszor-termők. Az előbbiek egyszer termést érlelve elpusztulnak, az utóbbiak több, sok éven át élnek és bizonyos kor elérése után többnyire minden évben teremnek magot kisebb-nagyobb mennyiségben.
Az egyszer termők sorában élettartamuk szerint megkülönböztetjük az egyéveseket (jelölésük=Egyéves), ha a növény tavasszal csirázik, ugyanazon nyáron virít és termést érlel (kapor); az áttelelő egyéveseket (jelölésük=Áttelelő egyéves), mikor a növény nyár végével, őszszel csirázik és a következő év tavaszán érleli termését (galambbegy). Mind a kettő élete tehát legfeljebb egy évig tart; az egyszer termő növény lehet kétéves (jelölésük=Kétéves), mikor a növény tavaszszal csirázik, levélzetet fejleszt, de csak a következő év nyarán virít és érleli meg termését (murok); lehet évelő (jelölésük=Évelő), midőn évről-évre leveleket fejleszt és azután egyszer virít, termést érlel és elpusztul (Agave); hazánkban csak némely kerti, vagy üvegházi növény ilyen.
A sokszor termők élete mindig több évre terjed: lehet évelő (jelölésük=Évelő), a midőn áttelelő tőkéjéből évről-évre kihajt, hajtásai az első évben vagy az első években csak rövidek maradnak, később megnövekedve, minden évben virítanak és termést érlelnek, de hajtásaik a tél folyamán elpusztulnak egészen a tőkéig, vagy legalább legalsó részükig, (nyulárnyék). Hosszabb időn át sokszor teremnek azonban még azok az évelő növények, melyeknek gyökere és szára is megfásodik, mint a minők a cserje (jelölésük=Cserje) és a fa (jelölésük=Fa), melyeknek áttelelő fás szára évről-évre új hajtásokat és leveleket fejleszt.
Vannak még olyan növények is, melyeknek csak a száruk alsó része fásodik meg és marad meg évről-évre, ellenben az egyéves hajtások majd teljes egészükben elpusztulnak: ezek a félcserjék.
Fás növényeink legnagyobb része leveleit őszszel lehullatja és csak kis része tartja meg télen át is; az előbbiek a lombhullatók, az utóbbiak az örökzöldek.

A gyökér

A gyökér rendszerint a növény földbeli része. Vannak azonban vízi, légbeli, sőt olyan gyökerek is, a melyek más növénynek, az úgynevezett gazdanövénynek a testébe bocsátkoznak; ezek a tulajdonképeni szivók.
A gyökér rendszerint lefelé nő.
Ha a növény gyökere idősebb korában is a szár folytatásába esik, főgyökérnek mondjuk (minden fás és kórós növény: libatop, oroszlánszáj, stb.); a belőle kiinduló vékonyabb gyökereket elsőrendű, az elsőrendűekből növőket másodrendű gyökérágaknak, a végső, hajszálszerű ágakat pedig gyökérrostoknak nevezzük.
Ha a gyökér főága fejlődésében elmarad, elcsenevészedik, vagy elpusztul és a szár tövéből egyenlő vastag gyökerek, az úgynevezett mellékgyökerek (járulékos gyökerek) nőnek, bojtos vagy rostos gyökérzetről beszélünk (minden pázsitfű, hagymás növény gyökérzete). Ilyen mellékgyökerek a szár bármely részéből is eredhetnek. Különleges feladatot teljesítenek a borostyán szárából fejlődő mellékgyökerek az ú. n. kapaszkodó gyökerek.
Úgy a fő-, mint a mellék- vagy rostos, gyökerek bizonyos fajokon megvastagodnak. Így a főgyökér lehet karógyökér (murok), vagy répaalakú (czékla); a mellékgyökerekből pedig különböző alakú (kolonczos, répás, mogyorós) gumós gyökerek fejlődnek. Gumós például a georgina mellékgyökere. A hüvelyesek gyökerén apró, gumószerű daganatok vannak.
Érdekesek a kosborfélék gumói. Ezek több húsos, rostos gyökér összeolvadásából keletkeznek, csúcsukon azonban mindig rügyet viselnek és így részben szárból is állanak.

A szár

A száron mindig levelek (bármily apró pikkelyekké is csökevényesedtek), rügyek, vagy levelek vagy ripacsaik találhatók. A szárnak azt a helyét, a hol a levelek állnak: csomónak, ha dagadt, bütyöknek nevezzük; a csomók vagy bütykök között fekvő szárrészt szártagnak mondjuk.
A szár rendszerint légbeli (esetleg vízbeli), de lehet földbeli is. A földbeli szár tőke (gyökértörzs, rhizoma), mely lehet húsos, fej-, buzogány-, hengeralakú; rendszerint vízszintesen vagy ferdén fekszik a földben és számos mellékgyökeret fejleszt (sülyfű). Ezzel telel ki az évelő növények legtöbbje. A vékony és messzire kúszó és végén földfeletti hajtást fejlesztő, gyakran ízelt tőke-ág neve: taraczk, mely különösen a pázsitfüveken fordul elő; – gumó, ha gömbölyű vagy szabálytalanul van megvastagodva, húsos, esetleg kissé fás és felszínén csökevényes, a gumó szárrészéhez képest igen apró pikkelylevelek hónaljában rügyeket fejleszt (burgonya); – hagyma, ha szára rövid kúpot vagy tányért, úgynevezett tönköt képez, mely alsó részében bojtos gyökereket, felső részében pikkelyeket visel.
Ha a külső hagymapikkelyek szárazak, hártyásak és a belső húsos pikkelyeket beburkolják: burkolt hagymáról beszélünk (vörös hagyma); a csupasz hagyma pikkelyei mind húsosak és egyenlők (fehér liliom). A pikkelyek hónaljában fejlődő rügyeket fiókhagymáknak nevezzük.
Ha a tönk igen nagy és kevés pikkely fedi, hagymagumó a neve (őszi kikerics).
A légbeli szár lehet fatörzs, ha fás, alsó részében ágatlan és felső, koronát alkotó részében évről évre új leveles ágakat fejleszt (ákáczfa); lágy szár, ha fűnemű és csak egyszer érlel magot (árvacsalán); ha részben megfásodik és az idő viszontagságainak hosszabb ideig ellenáll, kórónak hívjuk (dohány); – fű-, vagy szalmaszár, ha bütykös és szártagjai csaknem kivétel nélkül üresek (minden pázsitfű); végre tőkocsány, ha lomblevelei nincsenek és csúcsán virágot avagy virágzatot hord.
Irányára nézve lehet a szár merőleges (napraforgó), emelkedő vagy felegyenesedő, mikor töve a földön fekszik, a csúcsa pedig és az ágak felemelkednek (piros árvacsalán), heverő vagy hasaló, avagy lecsepült, ha egész hosszában a földön fekszik (dinnye); a heverő szár gyakran gyökerező is. Felfutó, mikor csavarodva más növények szára körül tekerődzik (komló), kapaszkodó, mikor kacsokkal, vagy légbeli gyökerekkel fák törzsén, falon felkúszik (szőlő, borsó, borostyán...).
A kevés-levelű, karcsú hajtások, melyek a szár tövéből eredve gyakran jelentékeny távolságba nőnek, hosszú szártagúak és hegyükön meggyökerezve új növényeket fejlesztenek, indák (szamócza).
A szár lehet hengeres, 4–3 oldalú, 3–4 szögletű, két és több élű; barázdált, rovátkolt, karczolt, sima.
Bizonyos növényeken átformálódhatik. Végzi pl. a levelek hivatását és olyankor nemcsak zöld színt ölt, hanem alakja is gyakran levélszerű. A nyúlárnyék ágacskái pl. tűleveleknek látszanak; a csudabogyó ágai pedig tojásdad levélalakot öltenek. Kacscső módosulhat (szőlő), tövissé (gledícsia) sőt gyökérszerűvé is módosulhat és helyettesíti a gyökeret pl. a kláristövön.

A levél

A növények levelei különböző munka vagy feladat végezésére hivatvák. A legtöbb esetben valamely részök kiterült lemez, melylyel a levegőből felveszik a gázalakú széndioxidot és zöld festékük (a klorofil) segélyével czukrot, keményítőt, szóval a növényi testet alkotó anyagokat készítenek, és a melylyel a növények felesleges vizöket elpárologtatják. Vannak azonban levelek, melyek még más feladatot is teljesítenek. Valamennyinek közös tulajdonsága, hogy a szárnak valamely csomóján van elhelyezve. A leveleket a teljesítendő feladat és a száron való elhelyezés szerint különböztetjük meg és csoportosítjuk. A száron alulról felfelé haladva a következő leveleket különböztethetjük meg:

Valamennyit egyazon száron ritkán találni egyszerre együtt; sőt némely növényen csak egyféle levelet, pl. pikkelylevelet találni, mint pl. több élősködő növényen.
A kifejlődött levélen három részt különböztetünk meg: a hüvelyt, a nyelet és a lemezt. Ezek a részek a különböző leveleken igen különböző módon fejlődnek ki.
A szík- vagy csiralevelek már a növények magvában lévő csirán megvannak és a szerint, a mint egy vagy két szíklevél fejlődik, a növényt egyszíkünek vagy kétszíkűnek mondjuk. Vannak növények, melyeknek 6–12 szíklevelök fejlődik (fenyők).
A sziklevelek egy része vastag húsos (bab, tölgy, mandula) más része vékony és csírázás után lomblevélszerűvé válik (hárs).
Az allevelek vagy pikkelylevelek rendszerint a levélhüvelynek megfelelő részből alakulnak. Feladatuk a növény testének megvédése a külső behatásoktól. Ilyen allevelek a rügypikkelyek, melyek rendszerint kemények, vaskosak, gyakran bőrneműek és nem zöldek; némelyiké meg is húsosodik és tartaléktáplálék fölraktározására szolgál (hagyma).
Az allevelek feladatuk teljesítése után lehullanak, ezért találni ritkán a fák rügyéből fejlődött hajtás tövén. Más csoportbeli levelek is ölthetnek pikkely alakot, de ezek helyzetüknél fogva a megfelelő csoportba tartoznak; lehetnek pl. pikkelyalakú lomblevelek (nyúlárnyék).
A lomblevél.
A száron található levelek sorában a legfejlettebbek és legváltozatosabb alakúak a lomblevelek. Teljes kialakulásában, mint pl. az Ernyősök legtöbbjén, jól megkülönböztethető a levél legalsó része, melylyel a szárhoz csatlakozik, a hüvely, a rákövetkező nyél, és végre a nyél csúcsán álló lemez.
E részek közül egyik-másik nem fejlődik ki és így hiányzik. Leggyakrabban marad el a hüvely, legritkábban a lemez, pl. a leveletlen lednek levelein. Ha a nyél hiányzik, a levél ülő.
A hüvely a levélnek többé-kevésbbé csőszerüleg kifejlődött része, mely a szárat a csomó felett körülfogja. Szélei összenőhetnek és a hüvely zárt csővé alakúl (sás), vagy pedig szélei csak egymásra borúlnak és így a hüvely hasadt (pázsitfüvek), vagy végül csak kiszélesedő és csak alsó részével fogja félig meddig a szárat körül (Ernyősök). Sok esetben a hüvely módosulhat sőt át is alakulhat. A hüvely ilyen módosulása a kürt és a pálha.
A kürt a levél alapja, illetőleg a levél nyele alapja fölé helyezkedett, többnyire hártyás zárt cső, melynek szélei vagy fogasak vagy rojtosak, sőt sokszor egészében is meghasadozott (sóska, keserűfű).
A pálhák (melléklevelek) a levélhüvely módosulásából keletkeznek, és a levélnyél töve két oldalán két-két pikkely, vagy lomblevél-alakú lemez alakjában jelennek meg. Néha igen aprók és az éles szemű ember figyelmét is kikerülhetik, néha azonban nagyok (borsó). Sokszor csak arra valók, hogy a rügyben, bimbóban levő virágokat megóvják (tölgy, bükk) és kifeslésökkor lehullanak. A rózsán, lóherén a levélnyélhez vannak nőve két oldalról; néha együvé is nőhet a kettő (boglárfa). Sok esetben pedig egyáltalán nem fejlődnek ki.
A pálhák tövisekké is módosulhatnak, mint pl. az ákáczon, a levél töve két oldalán.
Ha a levélnyél hiányzik, a lemez közvetetlenül a hüvelyen foglal helyet (sásfajok); a pázsitfüvek lemezének vállán kiemelkedő nyelvecske a hüvely pálhaszerű csúcsának tekintendő. Sok virág szirmán is megtalálható (szegfűfélék).
A levélnyél többnyire hengeres szál, de van szegletes, lapos (nyár), felső részén bemélyedt, csatornás (náspolya). Lehet a nyél szárnyas, ha keskeny lemezzel van szegélyezve, de lehet egészen lemezszerű is, a midőn a hiányzó lemezt is pótolja (kacstalan lednek).
A lemez a lomblevél legjelentékenyebb része. Megkülönböztetjük a lemez csúcsát (hegyét), élét és vállát (vagyis a lemez alapját), továbbá a lemez felső felületét (színét, háti oldalát) és az alsó felületét, fonákát (hasi oldalát), melyek együttesen határolják a lemez testét.
A lemez rendesen részarányos, de vannak levelek, melyek nem részarányosak; ezek a ferde levelek (hárs, szil).
A levél csúcsa lehet hegyes, kihegyezett, tompa, lekerekített, csonka, kicsipett vagy csorba, ilyenkor gyakran szálkahegyű.
A lemez válla vagy alapja lehet szíves, ferde, egyenes, ékalakú, nyélrefutó, ha a nyél két oldalán folytatódik, szárrafutó, ha a lemez alapján túl a száron lefelé folytatódik; füles, ha szíves vállának kétfele a nyéltől eláll.
A lemez alakja lehet kerek, kerekded, kerülékes, tojásalakú, visszás tojásdad, szíves, visszás szíves, háromszögletű, rhombos, vesealakú, nyilas, dárdás, hosszúkás, lándzsás, szálas (minden pázsitfű levele), tűalakú (erdei fenyő), áralakú (boróka), kardalakú (nőszirom).
Éle lehet ép, ha rajta semmiféle bemetszés nincsen; legfeljebb elálló szőrszálak állnak rajta, a mikor a lemez pillás.
Ha az éle, illetőleg a széle kissé be van metszve, de a bemetszés a lemez felének külső harmadáig nem terjed, lehet fűrészes (csipkerózsa), ha a bemetszés és a kiemelkedés szegletes, csipkés, ha a bemetszés szegletes, a kiemelkedés pedig íves, fogas, ha a bemetszés íves és a kiemelkedés hegyes. A bemetszésnek mind a három módja lehet apró, nagy, finom, durva, sőt lehet kétszeres és kevert is, pl. csipkésen fűrészes.
E három esetben maga a levél lemeze még ép, osztatlan. Osztott levél általában az, a melynek féllemeze a szélén, illetőleg külső harmadán túl kisebb-nagyobb mértékig be van metszve, részletekre osztva. A bemetszés foka szerint megkülönböztetjük a hasadt levelet, melyen a bemetszés alig ér a féllemez feléig, az osztott levelet, melyen a bemetszés túl ér a féllemez felén és a hasogatott (szeldelt, szabdalt) levelet, melyen a bemetszés majd egészen a levél közepéig ér, úgy hogy sokszor csak alig észrevehető lemez-szegély kapcsolja össze a lemez részeit (fecskefű). A hasadt levél részeit hasáboknak, vagy még inkább karéjoknak, mondjuk és a hasadt levelet karéjosnak, az osztott levél részeit részeknek, a hasogatott levélét pedig szeleteknek vagy sallangoknak mondjuk. A bemetszések és a részek különböző viszonyai szerint még más elnevezéseket is használunk; így öblösen karéjos a levél, ha a bemetszések öblösen ívesek (tölgy), kaczuros, (agyaras) ha a részek nem egyenlők és hegyükkel a levél töve felé irányulnak (pitypang), sallangos, ha a szeletek hosszúak és nagyon keskenyek (pipitér). Az osztott levelek hasábjai vagy úgy helyezkednek el, mint a tenyéren az ujjak és ekkor ujjasan, vagy tenyeresen osztottak (juhar), vagy pedig a levélnyélre illetőleg a levél főerére merőlegesen és akkor szárnyasan osztott, hasadt vagy szeldelt a levél (tölgy). A lantalakú levél hasadt vagy osztott vagy hasogatott levél, mely hegye felé ép (káposzta).
A levélen rendesen egy nyelet és rajta álló egy lemezt különböztetünk meg; ez az egyszerű levél; ha közös nyélen több lemez fejlődik, az összetett levél keletkezik.
A közös nyélen levő levelek egyenként levélkék. A levélkék az őszi lombhulláskor sokszor külön-külön, egyenként hullanak le a közös nyélről (pl. bokrétafa).
Az összetett levél kétféle:
ujjasan vagy tenyeresen összetett, a midőn a közös nyél hegyén helyezkednek el a levélkék (lóhere, bokrétafa, szamócza) és szárnyas vagy szárnyasan összetett, a midőn a levélkék a meghosszabbodott közös levélnyél, a gerincz, két oldalán foglalnak helyet.
Az ujjasan összetett levél levélkéinek száma rendesen állandó és így lehet hármas, négyes, ötös, hetes; lehet, hogy a levélkék ismét tenyeresen osztottak, akkor a kétszeresen v. háromszorosan tenyeresen összetett levelek származnak.
A szárnyas levelek lehetnek páratlanul vagy párosan szárnyasak. Páratlanul szárnyas, ha a közös nyél végén egy levél áll. A levélkék állhatnak átellenesen vagy váltakozva. Ha a levélkék nem egyenlő nagyok, hanem nagyobb és kisebb levelek váltakoznak, félbeszárnyas, vagy szaggatottan szárnyas a levél (burgonya).
Sajátságos összetétel az ölbefogott levél: a közös nyél kétágú és a szélső levélkék a közbeesőket közrefogják (hunyor).
Egy-egy növényen gyakran különböző alakúak a lomblevelek, leginkább különböznek egymástól a tő- és szárlevelek, vízbeli és légbeli levelek (felemáslevelű növények).
Az erezet lehet egyenlőközű, mikor több ér lép a levél lemezébe és ezek egymással párvonalosan haladnak, (pázsitfüvek, tulipán, hóvirág); ujjas, mikor a főér tövén több ágra oszlik, melyek rendszerint a levél karéjaiba futnak, szárnyas, mikor a levélnyél folytatásában álló ér, a főér két oldalából egész hosszában erednek a mellékágak. A mellékerekből ismét ujabb, de vékonyabb erek erednek, melyek többnyire egymással egybekapcsolódva hálózatos, vagy reczés erezetet alkotnak.
A lomblevél gyakran módosul is. Leggyakoribb módosulása, mikor a szárnyasan összetett levél nyele, illetőleg gerincze csúcsán, vagy csúcsa felé kacscső alakul (borsó), a midőn a levélkék helyét is kacsok foglalják el (ágaskacs). De módosulhat akként is, hogy az egész levél tövissé válik, pl. a borbolya és a pöszméte ágán, a midőn hónaljukban rövid hajtásokon csomósan állanak a levelek.

A fellevelek

A száron a lombleveleken felül, tehát az ágak végén vagy vége felé virágok fejlődnek. A virág vagy virágzat tájában fejlődő levelek a fellevelek, melyeket, mivel a virágokat, vagyis a bimbókat feslésük előtt beborítva védik, fedőleveleknek mondják. Gyakran oly kicsinyek, hogy csak pontos vizsgálattal fedezhetők fel, sőt hiányozhatnak is; sok esetben azonban tekintélyes nagyságot is elérhetnek. Legtöbbnyire apró pikkelylevelek alakjában fejlődnek, de lehetnek egyenesen lomblevél-alakúak is. Alakjok, elhelyezésök és a virág vagy virágzathoz való helyzeti viszonyaik szerint megkülönböztetjük a murvákat vagy murvaleveleket, melyek hónaljában fejlődik és áll a virágot hordó ág, a kocsány; az előleveleket, melyek rendesen a kocsányon a virág közelében állnak (viola), sőt egyes esetekben a murvával együtt egészen a virág közelében állnak úgy, hogy csészeszerű helyzetet foglalnak el és külső csészének (mályva, szamócza) neveztetnek; gallérlevélnek nevezzük az ernyősök virágzatában a kocsányok alatt körben álló murvaleveleket; fészekpikkelyeknek a fészkes virágzatúak fészkeit körülvevő murvákat. Burokleveleknek hívjuk az egész virágzatot védő, nagy levéllé vagy levelekké fejlődött felleveleket (hagyma, kontyvirág). Sok esetben a virág körül helyezkedve pótolják a virágtakarót is (fűtej, a pázsitfüvek toklásza, pelyvája). A fellevelek rendesen zöldek, de lehetnek színesek is (csormolya).

A levélállás

A leveleknek a száron való elhelyeződését levélállásnak mondjuk. A levelek állása lehet olyan, hogy egy csomón csak egy levél áll, vagy olyan, hogy egy csomón két, vagy több levél áll. Az első esetben, ha a csomók egyes levelei a száron két sorban helyezkednek (kálmos, hárs) kétsorban váltogatók (v. váltakozók); ha pedig több sorban állnak szórt állásúak.
Ha a csomón két levél van, átellenesen állnak; ha pedig az egymás feletti csomók levelei a száron négy sort alkotnak, keresztbe átellenesen állnak (valamennyi ajakos). Ha egy csomón kettőnél több levél van, a levélállás örvös (galaj). Ha nagyon megrövidült szártagú hajtás csomóin állnak, akkor csomósan, nyalábosan helyezkednek el, (borbolya, veresfenyő), ha a tőke csucsán állnak mint a rózsa szirmai akkor rózsában állanak (pitypang).

A virág

A virág tulajdonképem nagyon megrövidült és többé-kevésbbé módosult ág, mely az ugyancsak módosult leveleket, a virágleveleket viseli és ezek közt különösen a mag képződéséhez szükséges porzót és termőt, vagy legalább az egyiket; csak nagyon kivételesen nélkülözi mind a kettőt. A porzót és termőt védő leveleket virágtakarónak mondjuk, mely a legtöbb virágon kétféle: külső, durvább, kisebbszerű és rendesen zöld, a csésze; és a belső, nagyobb, gyöngébb és színes, a párta. Azt az ágrészt, mely a virágot hordja, kocsánynak mondjuk. Ha ezek a részek mind megvannak a virágon, a virágot hiánytalannak mondjuk, ha pedig bármely része hiányzik, hiányos a virág. Ha a kocsány hiányzik, ül, vagyis kocsánytalan a virág. Ha a virágtakaró egyszerű, avagy a csésze és párta egyenlő, lepelnek nevezzük, ha teljesen hiányzik, csupasz a virág.
Ha a porzó és termő együtt van a virágban, a virág kétivarú (pároséltű); ha csak egyik, vagy másik van meg, egyivarú (özvegy), még pedig, ha csak a porzó van jelen, a virág porzós, ha csak a termő van meg, termős; ha a virágban sem porzó, sem termő nincsen, meddő. (E névvel különben azokat a virágokat is szokták jelölni, a melyekben a termő meg van ugyan, de különböző okokból magfejlesztésre alkalmatlan.)
Ha egy-egy növényen vagy csak porzós, vagy csak termős virágokat találunk: kétlakinak nevezzük (kender, fűzfa); ha a porzó és a termő külön-külön virágokban, esetleg külön virágcsoportokban van, de mégis egy és ugyanazon növényen, azt egylakinak hivjuk (mogyorófa, kukoricza). Találhatunk olyan növényeket is, melyeken némely virágokban együtt van a porzó és termő, másokban csak porzó, vagy csak termő sőt mind a háromféle virág is föllelhető, egy és ugyanazon növényen ezek a felemás-virágúak. (Polygamia, kevert-virágúak.)
A kocsány kiszélesedő részét, melyen a virág részei fejlődtek, virágvaczoknak (virágtanyának) hivjuk. Ha a közös vaczkon több virág van együtt (például a fészkesekén), virágzati vaczok a neve.
A csésze rendes alakjáról kapta a nevét; lehet azonban csöves is; ha pedig többlevelű, akkor egyes levélkéi, esetleg karéjai, sallangjai csillagosan is állhatnak. Néha lehull már a bimbó feslésekor (mák) hullatag; ezért jó a pontos vizsgálathoz bimbót is gyűjteni. Ha a csésze még a termésen is megvan, maradó, ha a termésen már nincs meg, lehulló.
A csésze sokszor színes, gyakran helyettesíti a csökevényes, vagy más czélra szolgáló, például mézfejtővé módosult pártát (sisakvirág, gólyahír).
A párta állhat különálló úgynevezett sziromlevelekből, ilyenkor vált vagy többszirmú; ha nem áll több részből, akkor egyszirmú vagy forrtszirmú (például csengetyűke). A sziromlevél alsó elkeskenyedő része a köröm, széles része a lemez. A vált szirmú virág lehet sugaras (hérics), keresztes (retek), pillangós vagy csónakos (borsó), rózsavirágú (alma) stb. A forrtszirmú virág alakja lehet gömb (afonya), harang (hóvirág), bögre (gyöngyike), gyűszű (gyűszűvirág), cső (nadálytő), tölcsér (szulák); nyelves, ha alsó részében csöves, felső része nyelvalakú (fészkesek), szája lehet ajakosan metszve (zsálya), csöve lehet csukott (a gyujtoványon a duzzadt inytől, a nefelejcsen és sok érdes levelűn a torokpikkelyektől). A párta lehet sarkantyús, esetleg egyik vagy több sziromlevele sarkantyúban végződik.
A lepel lehet csészeszerű (szilfa), pártaszerű (hóvirág), pelyvaszerű (sás), pikkelyszerű (mogyoró).
A pártán belül álló sziromnemű levelek a meIlékpártát képezik. Ez fejlődhetik ama hártyaszerű függelékből, mely némely sziromlevélen azon a helyen nő, hol a párta lemeze a körömbe megy át és a mely megfelel a fűlevél nyelvecskéjének (nárczis), továbbá porzókból (parnasszia), torokpikkelyekből (borágó).
Ha a virág csak egyetlen egy irányú vágással metszhető két részarányos félre, akkor kétoldalú részarányos v. zygomorph (gyujtovány); ha sok irányban lehet két-két teljesen egyenlő részre metszeni, csillagos vagy küllősen arányos vagyis actinomorph (csipkerózsa); lehet szabálytalan is (macskagyökér) ha két egyenlő részre nem metszhető.
A porzó két részből áll: a szálból és portartóból (portok, porzacskó, porhon), ha portokja nincs, meddő vagyis álporzó.
Ha a virágban levő porzóknak mind a száluk, mind a portartójuk egymástól külön áll, nincsen összenőve, a porzók szabadok; ezek lehetnek egyenlő vagy különböző hosszúak. Ha a száluk össze van nőve, a következő esetek lehetségesek: valamennyi egy nyalábba nőtt: egyfalkás (mályva), kettőbe, – a különálló akár csak egy szál is számít – kétfalkás (borsó és a legtöbb hüvelyes); ha kettőnél több nyalábba nőttek, akkor sokfalkásak (orbánczfű). Ha a portartók nőttek csővé, akkor csőporzósnak mondjuk a virágot. A portokok a szálon különbözőképen helyezkedhetnek el és különbözőképen nyílnak fel, nevezetesen a virág belseje vagy kerülete felé.
A termő egy vagy több termőlevél összenövéséből keletkezik; részei a többnyire gömbölyű, tojásalakú vagy elliptikus magház, a magház tetején levő, rendszerint vékony bibeszál, s ennek a végén egy v. több gömbölyű buzogány vagy más alakú bibe. Ha a bibeszál hiányzik, a bibe ül.
A magház lehet egy- v. többüregű, egy- és többrekeszű. A több üregű magházban az üregek teljesen elkülönültek (alma), a többrekeszű termésben az üregek közlekednek egymással (mák).
Ha a virág ágrésze úgy fejlődött, hogy a magház közvetetlen a kocsány végén, a csúcsán áll és alatta helyezkedik el a csésze, a párta és a porzó, akkor a magház felső állású, a virág pedig alól álló (alsó állású, hypogyn), ellenben, ha a magház felett helyezkedik el a csésze, a párta és a porzók, akkor a magház alsó állású, a virág pedig felül álló (felső állássú, epigyn) végül lehet a virág termőkörüli (perigyn), ha a besüppedt termő körül kiemelkedő vaczok szélen helyezkednek el a virág részei (szilva.)

A virágzat

A virágok vagy magánosan állhatnak, pld. murvák hónaljában, vagy több áll együtt közös tengelyen a szár bizonyos rendszerű ágain, vagyis virágzatot alkotnak.
A fontosabb virágzatok a következők:
1. Fűzér. A virágok kocsánytalanok és a megnyúlt tengelyen ülnek. Alakjai: a kalászka, virágai pelyvásak; több kalászkának egy tengelyen való elhelyeződése adja a kalászt (ez már összetett fűzér, pl. a legtöbb pázsitfű virágzata); – a barka virágai hiányosak és a porzók elporzódása vagy a termés érése után egészben hull le (fűz); a torzsa virágzat tengelye vaskos, húsos (tengeri), rendesen egy vagy több buroklevél takarja.
2. Fürt. A fűzértől abban különbözik, hogy a virágok kocsányosak. A tipikus fürtön a kocsányok nagyjában egyforma hosszúak; a sátorozó fürtön a szélsők oly hosszúak, hogy a virágok körülbelül egy magasságban állanak, a buga pedig kúpalakú fürt, alsó része t. i. összetett fürt, felső része pedig egyszerű. A füvek bugájának ágai sokszor egészen rövidek, úgy hogy az összetett virágzat füzérnek látszik; ekkor álfüzérnek mondjuk.
3. Ernyő. A kocsányok a szár csúcsából erednek és úgy állanak mint az ernyő küllői (cseresznye, som); ha az elsőrendű küllők végén újra sugarasan álló másodrendű kocsányok vannak, összetett ernyő keletkezik (kapor); ha a virágok kocsánytalanok, gombvirágzat (fejvirágzat) áll elő (gubóvirág, lóhere); ha a kocsánytalan virágok a virágtengely erősen kiszélesedő vaczkán ülnek szorosan egymás mellett és az egész virágzatot a murvapikkelyek övezik, fészkesnek mondjuk.
4. Kunkor és forgó. Ha a szár vége felé közvetetlen a virág alatt csak egy oldalág fejlődik, ennek végén képződő virág alatt ismét csak egy oldalág nő az előbbi elágazással mindég egyazon oldalon s a további elágazás is ugyanezen terv szerint folytatódik, a miért az egész virágzat okvetlen bekunkorodik: kunkor virágzat áll elő (nefelejcs). A csigafürt vagy forgó abban különbözik az előbbitől, hogy az oldalágak mindig váltakozva, az előbb keletkezővel, ellenkező oldalon mutatkoznak, nem kunkorodik tehát, mert mindig visszafordul, zegzugos (harmatfű).
5. Bog. A szár virágban végződik, a virág alatt egymással szemben két hosszabb oldalág fejlődik, melynek mindenike ismét virágban végződik és alatta ismét egy-egy hosszabb ág fejlődik: kettős bog virágzat (Silene). A bog ágai is sokszor igen rövidek, és a bogvirágzatok a két átellenes levél hónaljában úgy helyezkednek el, hogy örveknek látszanak (árvacsalán). Ha a bogas virágzat főágai a kocsánynak majdnem egy pontjából erednek és több oldalága kettős és egyes bogvirágzatokba mennek át mindig virággal végződve, melyek végül közel egy síkba jutnak mint az összetett ernyőn, akkor bogernyő keletkezik (bodza). Ha az ágak igen rövidek, akkor a gombvirágzathoz hasonló és csembőknek mondjuk (aranka).
Sokan a virágzatokhoz sorolják a tobozt is (fenyők), melynek pikkelylevelei fásak, és a tobozbogyót (boróka), melynek összenőtt pikkelyei húsosak; de ezektől megkülönböztetendő az áltoboz, mely fürtösen összetett bogvirágzat fásodó murvalevelekkel (égerfa.)

A termés

A magház üregében található apró kis testecskékből, – a magkezdeményekből – magvak fejlődnek, de csak akkor, ha a bibére jutó virágporszemecskéből fejlődő tömlő csúcsa egészen hozzájok, sőt belsejökbe jut. A virágporszemecskének a bibére való jutása a beporzás, a tömlőcsúcsa és a magkezdemények belseje tartalmának összeolvadása a termékenyítés, melynek következménye azután, hogy a magkezdeményből mag, a termőből pedig termés keletkezik.
Rendesen az egész termőből, vagy leginkább alsó részéből a magházból keletkezik a termés, de a virág valamely más része is hozzájárulhat a termés képzéséhez (az alma képződéséhez pld. a csésze is hozzájárul); az ilyen termést áltermésnek is szokás nevezni.
A termékenyítésre más virágbeli por mindig kívánatosabb mint az ugyanazon virágbeli; az átvitelt vagy a szél végzi (pázsitfüvek, fenyők), vagy a rovarok közbenjárásával történik (ilyen a legtöbb színes virág). Az elsőket szél-, az utóbbiakat rovarporozta növényeknek nevezzük. Az elsők a virágport óriási mennyiségben fejlesztik, mert sok veszendőbe megy, az utóbbiak pedig a rovarok csalogatására a feltűnő színen, illaton kívül még édes nedvet, úgynevezett nektár-t is fejlesztenek, mely külön részekben, a mézfejtőkben válik ki. A magvak a termés üregében kis szállal (magzsinór) vannak megerősítve, melyeknek nyoma a levált magon is látható (köldökfolt). A mag héján belől találjuk a magfehérjét és a csirát, vagy csak ez utóbbit. Mindazt, a mi a magot burkolja, magrejtőnek (maghéj, pericarpium) nevezzük.
A fontosabb termésalakok a következők:
1. Toktermés. Fala száraz és érés után különböző módon kovadó. Külön névvel is jelölik a következőket:
a) Tüsző. A magház egy termőlevélből alakult, együregű; megérve, egy oldalán egész hoszszában kovad (hunyor, kandilla, basa-rózsa).
b) Hüvely. Magháza szintén egy levélből fejlődött; hegyéről kezd nyilni, két kopácsra válva szét; a kopácsok hosszában gyakran össze is csavarodnak (bab); ritkábban esik szét a hüvely czikkekre (koronilla).
c) Becző. Fala két termőlevélből alakul, két üregű. Megérve a magház két fala a kocsány felőli részén, tehát tövén kezd kovadni és lehull. A választófal a kemény peremére nőtt magvakkal soká megmarad. Ha méretei körülbelül egyenlők, vagyis alig hosszabb mint széles, akkor beczőkének nevezik. (Valemennyi keresztes növény termése ide tartozik.)
d) Fedeles tok. Gömbölyű vagy bögrealakú; éréskor egy kis fedő hasad le róla (tikszem, beléndek).
2. Fel nem nyíló termés
a) Makk. Kemény falú, egymagvú. Fala nem nő össze a maggal (mogyoró).
b) Szemtermés, (aszmag). Fala vékony bőrnemű, egymagvú és a maggal szorosan összetapad, felső állású (búzaszem).
c) Kaszat. Az előbbihez hasonló, fala a maggal összetapad, de mindig alsó állású magházból fejlődik és gyakran szőrüstököt, hártyákat vagy bóbitát visel (fészkesek).
d) Szárnyas makk. Az együregű magháznak legalább egy oldalán kinyúló hártyás szárnya van (kőris, szil).
3. Széthasadó termés. Száraz, több üregű magház, mely éréskor annyi rekesztermésre esik szét, a hány ürege volt a magháznak (ernyősök, galaj, mályva, ajakosak).
4. Bogyó. Magrejtője egészben húsos és belső része, különösen a válaszfalak ellevesednek (szőlő); egyik alakja a tök.
5. Almatermés. Ebben a magvak pergamenszerű hártyába vannak burkolva és faluk kívül húsos (alma, körte).
6. Csonthéjas termés. Magrejtőjének külseje vékony héj; közepe vastagabb, puha, rendszerint húsos, belső rétege pedig igen kemény az u. m. csonthéj (szilva, meggy). Egy termésben több csonthéj is lehet (varjútövis).
Hogy a növény ivadékai valamennyien egy helyen ne maradjanak és se egymást se az anyanövényt a fejlődésben ne gátolják: vagy a termés, vagy a mag úgy van alkotva, hogy a mag az anyanövénytől legalább is bizonyos távolságra eljusson. Némelyik valóságos léghajó és több km. távolságra úszik, repül a levegőben. A különböző alkotású szőrüstökök, levegővel telt magfalak, a szél megkapaszkodására szolgáló lécnek, hártyák mind ezt czélozzák. Sok termés vagy mag horgas kapaszkodó szőrökkel van ellátva és az állatok viszik nem egyszer más országba is; más terméseknek a színe húsa kelti fel az állatok figyelmét, melyek azután elhurczolják, a magvakat kiszórva belőlök.
Maga a termés is úgy nyílik, hogy messze ellöki a magot, (gerely) vagy a magvak csak a széltől lengetve bizonyos nagyobb távolságra szóratnak ki (füzike, mák).

A mez

A növények bármely részét bizonyos mez is takarhatja pl. szőrszálak, viaszk, só, levegővel telt hólyagocskák stb... A szőrszálak lehetnek egyszerűek, elágazók, ízeltek vagy mirigyesek; az utóbbi esetben a szőrszál valamely részében legalább egy ideig nedvet választ ki, vagy rejt magában.
A mez óvja a növényt túlságos párolgás ellen, megóvja állatoktól (a rózsa tüskéje, csalán csípős szőrszála), táplálék fölszívására szolgál a gyökereken és pl. a hízókalevelén; óvja a nektárt hívatlan, a virágpor átvitelére alkalmatlan vendégektől stb.
A mezet alkotó szőrszálak nagysága, sűrűsége, alkotása szerint lehet a növény szőrös, molyhos, gyapjas, sertés, borzas stb. – A szőrszálak vagy az egész növényt, vagy egyes részeit egészen vagy csak részben borítják. Így a mez ösztörüs, ha a szárnak csak bizonyos sávja szőrös.